Kézfogás

Daniella blogjában olvastam a kézfogásról. Mármint a gyerekekén. Úgy látszik ez most valami járvány a gyerekek között, de Marci is kitűnő akart lenni /lett/, hogy az igazgatótól kapja meg a bizonyitványt és a kézfogást. Ez az Á. nak nem sikerült, mert a magatartása csak jó lett. A szülők persze igazságtalannak találták, és egyéb dologra készültek, hiába kérleltem Őket több napon keresztül, hogy ne akarjanak ártani a gyereküknek, aki rendben, hogy az Ő gyerekük, DE AZ ÉN UNOKÁM!!! Végül nehéztüzérségnek bevetettem az unokatesómat, aki tanárnő volt, és Tőle elhitték végre, hogy nem beszéltem hülyeséget! De mindegy, a lényeg a fontos, és szerencsére nem érdekel, hogy az én szavam nem ér.

A sors keze.

Gyermekkoromban nagyon szerettem volna zongorázni tanulni. Zongora székünk volt, de zongoránk az nem. Nem is lett. Aztán mint a szülők egy része a gyerekében akarja kárpótolni magát. Andi járt is 5 évet zongorázni, de aztán megunta. Most már rájött, hogy sajnálja, és nagyobb fia negyedik éve zongorázik. És a sors úgy hozza, hogy a másiknak is akkor van valami fontos, így már két éve mi visszük a gyereket a zongora vizsgára. Előtte meg Andit. Most nem tudom, hogy ez a sorstól jóvátétel, vagy büntetés!